Reményi József Tamás (1949–2023) emlékezete

Szakmai életének kevésbé ismert kis szelete, hogy – 2017 tavasza óta, hét éven át – mint olvasószerkesztő segítette a Catastrum munkáját, és így hozzájárult a magyar tudományos szaknyelv minőségi műveléséhez. Darvasi Ferencnek a vele 2018–2019-ben készített ötrészes – 2023 novemberében nyomtatásban is megjelent – életútinterjújában is megemlékezett szerkesztői teendőiről a folyóiratunknál, „amely a kataszteri munkák történetével foglalkozik (ki gondolná, hogy egy ennyire speciális szakterület, irtózatos mennyiségű, száraz adattal, mennyi érdekességet kínál egy irodalmárnak is: legutóbb például a trianoni határok földmérési munkálatainak jegyzőkönyveit böngészhettem). Noha időnként vért izzadok vele, mert a szakemberek jó része döbbenetesen fogalmaz. Több éve pályán lévő, agyonolvasott értelmiségi emberek, és képtelenek egy mondatot összerakni. És nemcsak a stílust kell gatyába rázni, hanem ott van a szövegapparátus, lábjegyzetek, mutatók – hát azt gyűlölöm. Előtte soha életemben nem kellett lábjegyzetekkel foglalkoznom. Pedig itt szigorúan veszik, az akadémiai szabályzat szerint, hogy hol kell pont, vessző és kurziválás.”

2016 végén adtam le a Magyar Történelmi Társulatnak a „Kedves Lajosom!”. Csánki Dezső levelei Thallóczy Lajoshoz, 1879–1916 című forráskiadványomat, amelyet a Századok Könyvek sorozat második köteteként jelentettek meg. A kiadó csak a biztonság kedvéért adta ki a kéziratot egy olvasószerkesztőnek, éppen neki. Jóska 2017. március 13-án jelentkezett az életemben, már első levelében leírva a munkamódszerét: „Előre jelzem (negyven éve így dolgozom), minden megjegyzést tekintsen úgy, mint kiindulópontot szerző és szerkesztő diskurzusához”. Aznap összetegeződtünk, és közös munkánk eredményeként május közepén együtt örültünk a kötet megjelenésén. Ugyanebben az időben a Catastrum kiadója, a Herman Ottó Intézet Nonprofit Kft. a megjelenés pénzügyi feltételrendszerét újratervezte, az új költségvetésben pedig az általam javasolt olvasószerkesztő is szerepelt. Őt kértem fel erre, és azonnal válaszolt, „örömöt szereztél megtisztelő ajánlatoddal: lapot nagyon rég nem csináltam már... Természetesen vállalom”.

2017 és 2023 között 28 szám 1904 oldalán 45 szerző 166 cikkének volt gondos szerkesztője, stílusjavításait valamennyien örömmel fogadtuk. Fegyelmezett szerkesztő volt, még a teljesen egyértelmű javításokat is végtelen szelídséggel és finom eleganciával javasolta. Az írásokat csak a legritkább esetben kommentálta. „Ez a szerző írjon gyakran” – írta Bősz Attila cikkéről, máskor pedig jelezte, hogy „a vízimalmos cikk meghatott, el fogunk menni”. A lapszerkesztés nem munka volt számára, hanem maga az örömteli tett, járt az agya, mit kellene még csinálnunk. „Catastrum-könyv/füzetsorozatot lehetne kiadni? Például a trianoni történetek megérnek egy külön kiadást, vagy a nagyportrék némelyike is, vagy a nyelvészetiek...”.

A kéziratok ide-oda küldözgetése és javítása során a munkakörülményekről – értve ezalatt a járványveszélyt, a hétköznapi élet köztörténéseit vagy éppen családi dolgainkat és szakmai foglalatoskodásainkat is – röviden, szinte csak villanásnyit eszmét cseréltünk, és hamar világossá vált számomra, hogy az ő világképe, értékrendje, moralitása és türelme példaadó kell hogy legyen nemcsak az irodalmi élet közössége, de mindannyiunk számára is.

Személyemet a tapasztalt pályatárs minden szeretetével megtisztelte. Amikor említettem neki, hogy Thallóczy és Thaly Kálmán levelezését is sajtó alá rendezem, nem mulasztott el biztatni: „Azt meg őszintén remélem, hogy majd a Thaly-levelezés közreadásában is hasznodra lehetek.”

A lapszerkesztés hektikusságát, az állandóan szorító határidők miatt elvárt gyorsaságot nagy megértéssel fogadta, az őt is terhelő esti és hétvégi munkavégzést kérő szabadkozásaimat pedig azzal hárította, hogy „jaj, dehogy nyúzol, szeretek Veled dolgozni”. Szerettem a humorát is, egyik számunk szerkesztőségi lezárását úgy vette tudomásul, hogy „Most mihez kezdek... Tudom már, megírom végre egy Örkény-kötet fülszövegét.” A papíralapú számokat mindig élvezettel forgatta, bele is szagolt, mert szerette a nyomdaillatot. „Örömmel szoktam ilyenkor lapozgatni, s ugyanakkor újraélem, mennyivel szívszorítóbban tudnak mesélni nekem Trianonról a kataszteri ügyek, mint bármely tiráda.” – írta az egyik alkalommal, máskor pedig úgy értékelte a szerepét: „Jólesett kézbe venni a számot: igazán szép lapunk van! (A kolozsvári Korunk egykori főszerkesztője köszönt be a szerkesztőségbe mindig így: Szép lapot!) És jó egy kutatási program résztvevőjének tudni magam.”

Az utolsó kéziratot, a most megjelenő cikkemet november 7-én küldte vissza. „Csaba, ha szabad kommentálnom: nekem ez a Catastrum eddigi legfontosabb közleménye; a halaszthatatlan és üdvös modernizáció karöltve a nemzetállam ideológiájával... Nem ez a »haza és haladás«.” – és biztatott a folytatásra.

Mindig terveztük, hogy megiszunk egy kávét, teát vagy éppen a nyári melegben jóleső sört, és megbeszéljük közös dolgainkat, amelyek meglétét és növekvő számát regisztráltuk, de az alkalmat mindig elsodorták egyéb teendőink. Leveleinek záró formulájában a kezdeti „üdvözlettel” hamar „barátsággal” alakra fordult, de az utóbbi években csakis szeretettel és öleléssel búcsúzott. Kedves Jóska, emlékedet hálás szívvel így őrizzük meg.

Reisz T. Csaba